Jackson BoddenBash Event

2016. szeptember 3-4-ei hétvégén került megrendezésre az I. Jackson BoddenBash kajakos horgásztalálkozó, és "verseny" Németország észak-keleti csücskében Rügen szigetén.

A Bodden sokak számára ismert fogalom, van aki már járt ott, van aki meg szeretne ellátogatni oda. Én voltam olyan szerencsés, hogy pár napot eltölthettem ott. A Bodden a nagy csukák hazája. Speciális adottságainak köszönhetően az itteni csukák 4-5 éves korukra elérik a 100cm-es testhosszt, szóval igen nagy eséllyel jöhet a "Meterhecht", ahogy a helyiek mondják. Az átlagos csukaméret 80cm.

Szóval rajtam kívül három őrült kajakos pecás indult útnak kis hazánkból, hogy képviselje a magyar kajakos pecásokat ezen a rendkívüli nemzetközi eseményen. Európa legjobb csukaspecialistái érkeztek meg Svédországból, Dániából, Norvégiából, Lengyelországból, Ausztriából, és persze a Csehek sem hiányozhattak.

18 óra vezetés és több, mint 1200 km után fáradtan, de izgalommal teli érkeztünk meg csütörtök délidőben Schaprode település kempingjébe, a rendezvény központjába. A verseny előtt szerettük volna felderíteni a terepet, ezért korábban érkeztünk pár nappal. Elfoglaltuk a lakókocsinkat, és nekiláttunk összerakni a felszereléseinket, és felkészíteni a kajakjainkat. Annyira fel voltunk pörögve, (mondjuk nekem segített az a két vödör kávé, meg a fél karton RedBull, ami legurult az éjszaka vezetés közben) hogy a pihenés helyett inkább vízre akartunk szállni.

Nem tudtunk szó nélkül elmenni Peti új, kissé túlméretezett merítője mellett, így gyorsan leteszteltük, hogy mekkora csuka férne bele!

A csalikat is kipróbáltuk:)

A látvány gyönyörű! Homokos part, végtelen víz, na itt komoly feladat lesz rátalálni a csukákra.

Kaptunk egy térképet, amelyen be volt jelölve négy pont, ahol vízre lehet szállni.

Próbáltunk érdeklődni, hogy melyik lenne a legjobb indulási hely, de a versenytársak nem voltak bőkezűek az információval. "Mindenhol van csuka" mondták. Szóval úgy döntöttünk, hogy helyben, az 1. pontnál próbálkozunk! Kajakok a parton, indulhatunk.

Vajon meddig kellene menni?

A boddeni peca több szempontból is nehéznek bizonyult. Az első kihívást az okozta, hogy nem lehetett horgonyt használni. Az egyetlen dolog, ami engedélyezett volt, az a drifthorgony, más néven a viharhorgony. Ez egy kúp alakú "zsák", amit vonszoltunk magunk után a vízben, hogy lassítsa a sodródásunkat a szélben. Csütörtök délután már tapasztalhattuk a hasznosságát, de ami szombaton várt ránk, arra nem gondoltunk. De ne szaladjunk ennyire előre! Volt még egy nehezítés, hogy nem horgászhattunk a hajójáratokban, tehát ki kellett hagynunk azokat a markáns töréseket, amiket amúgy igen szeretnek a nagy csukák. Ez egyébként nem okozott túl nagy gondot, mert előttünk egy kis szakaszon volt csak elérhető egy hajóút, ami igencsak forgalmasnak bizonyult. A helyi gájdok által horgásztatott részek látótávolságon kívül, 10 kilóméteres távolságra voltak, így nem sokat gondolkoztunk azon, hogy felkeressük ezeket a helyeket. A rövid csütörtök délutáni peca eseménytelenül telt. Próbálgattuk a csalikat, teszteltük a mélyebb, és a sekélyebb vizeket is, kerestük a megoldást a vízben úszó temérdek "fű" elkerülésére, mert a "füves csalit" nem szereti a csuka! Na ezt speciel sikerült gyorsan megoldani. A drótelőke feletti kapocsba akasztott kis hármas horog szépen megóvta a csali horgait a zöldségektől. Erőnkből kifogyva úgy döntöttünk, hogy másnap a kempingtől balra található sziget előtt folytatjuk a csukák keresését. (Kaptunk némi infót, hogy ez jó hely szokott lenni, úgyhogy egy próbát megér) Szóval ettünk, ittunk, és elaludtunk. Én gyakorlatilag beájultam a közel 40 órás ébrenlétet követően.

Péntek reggel újult erővel (azt nem állítom, hogy teljesen kipihenten) vágtunk neki az új terület feltérképezéséhez. Kajakok a parton, és indulás!

Nem kíméltük az evezőket.

A napos idő még tartotta magát, viszont a szél már meg-meg élénkült. A drifthorgony nélkül gyakorlatilag lehetetlen volt horgászni. A kiszemelt területet módszeresen kutattam át. Az északias szél pont merőleges volt a partra, így a módszer abból állt, hogy kb 600-800métert eveztem, aztán hagytam magam visszasodródni, majd evezés vissza 600-800 méter, párhuzamosan az előző sodródással, de mindig egy kicsit mellette. Ehhez nagy segítség volt a halradar, amin láttam a korábbi nyomvonalamat, így könnyebben tudtam tájolni a következőt. A sokadik drift és a sokadik dobást követően egy ütést éreztem, de nem akadt meg. Egy gyors jelölés a GPS-en (minden akciót jelöltem, így próbáltam szűkteni a holnapi versenyre az ígéretes helyeket)  aztán dobás, driftelés, tovább. majd egyszer csak BAAMMMM!

Megakasztottam az első boddeni csukámat. Mondanom sem kell, az adrenalin berobbant a szervezetembe, pulzus 160-on. Jól küzdött, de sok esélye nem volt, a nagy csalikhoz összeállított erős szereléken. Már a kajak mellett volt, gyönyörű sötétzöld széles hát jött föl a víz tetejére, amikor is erejét megmutatva egy hatalmas loccsanással letört a mélybe, és a horogtól megszabadulva búcsút intett.

A sírógörcs határán csak kisípolandó szavak hagyták el a számat.

Megtörve, de folytattam. Dobás, evezés, driftelés........   A szél is kezdett csendesedni, a kedvem is kezdett elfogyni, így este felé. Na még egy utolsó evezés, aztán kidriftelek a partig. Szóval behúztam magam újra egy jó kilómétert, és dobáltam a csalikat megállás nélkül. Úgy döntöttem, hogy az utolsó csorgásra visszateszem azt a fajta gumit, amivel megakasztottam a csukát, de egy másik színben. A Swartzonker McRubber Shad 21cm-es méretben zöldes, flitteres színű darabja került a drótelőke kapcsára. Dobást dobás követett, sodródtam a part felé, aztán egy nem várt pillanatban BAAAMMMM! Akkora ütést éreztem a botban, hogy egy pillanatra megállt az idő. Szinte megijedtem, de a tizedmásodpercet késett bevágás ült. ( Ha ez is elmegy, ledarálom a kajakomat! - futott át a gondolat az agyamon, amit abban a pillanatban még talán komolyan is gondoltam.) 

Nem adta könnyen magát!

De végül is a YakAttack merítő gumihálójában kötött ki. MEGVAN AZ ELSŐ BODDENI CSUKA! YEEEAAAHHHH!!!!!

Határtalam öröm, még akkor is, ha méretét tekintve elmaradt az áhított "meterhecht"-től.

Nagyon unhatta a fotózást, mert gyorsan, és látványosan oldalba fröcskölve távozott.

Megnyugodtam. Túl vagyok a tűzkeresztségen. Mára elég is volt a pecából, és az izgalmakból. Laci barátom is hasonlóképpen járt, egy csukát tartott kézben, és egy neki is elköszönt a merítést megelőzően. Peti és Gergő nem voltak szerencsések, nem sikerült ma halat akasztaniuk.

Közeledett az esti megnyitó, ami előtt azért enni is kellett valamit. Peti birtokba véve a lakókocsi konyharészét egy hihetetlen Chilli Con Carne -t dobott össze, melyet Gergő házi, frissen darált chillipaprikájával tuningoltunk meg egy kicsit.

Olyannyira jól sikerült a vacsi, hogy a hivatalos megnyitóról le is maradtunk.  (Azért szereztem róla egy képet)

Az hozzá tartozik, hogy mi már korábban átvettük az ajándékcsomagot és a regisztrációs kártyát a holnapi versenyhez.

Miután bucira ettük magunkat, azért csak elsétáltunk a megnyitó helyszínére, ahol szemügyre vehettük a másnap esti tombola díjait, és persze a fődíjat is, egy Jackson Kraken kajakot, amit a leghosszabb csukát fogó vihet haza magával! Amint az a képen is látszik, a szponzorok nem fukarkodtak. Itt szeretném megköszönni a YakAttack bőkezűségét, akinek hála YakAttack kiegészítők is bekerülhettek a tombola díjai közé.

Egy-két búcsúsör elfogyasztása után nyugovóra tértünk. A taktika megvan, összeállt a holnapi versenynap stratégiája, ami alapvetően egyszerű volt. A mai halat adó területet terveztük meghorgászni újra.

Hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy szakad az eső. Reggel 6 óra magasságában az esőnek már nyoma sem volt, helyette viszont megérkezett a SZÉL. Csak így csupa nagy betűvel, mert ez kb 60-70km/h szelet jelentett. Nem ijedtünk meg, mit nekünk egy kis szél. Felkészítettük a kajakokat és irány a megnyitó helyszíne. Ment a készülődés rendesen. Haverkodás, beszélgetés, csalimustra, infógyűjtés. Próbálkoztunk mindennel:)

Aztán az indulással beindult a szél is.

Teljes erőbedobással evezve sikerült 3km/h-s sebességre felküzdeni a Cudá-t, így kellett megtenni azt a közel 1,5 km-t, ami kellett az általam megjelölt első meghorgászandó területhez. A hullámok érdekes módon nem voltak nagyok, de némely pillanatban a mellkasomon loccsantak, ahogy a kajak orrán megtört a víz evezés közben. Nem volt mindenki szerencsés, volt akit az indulást követően fél órán belül már menteni kellett, mert felborult. A drifthorgony úgy 1,5km-es sebességre tudta csak lassítani a sodródást, szóval kemény napnak néztünk elébe.  Arra gondoltam, hogy a hátsó kamerát majd a vízen kapcsolom be, de bevallom férfiasan, ilyen ídőben nem nagyon mertem kiülni oldalra és a kamera bekapcsolásával bíbelődni, így az most tétlenül hánykolódott mögöttem a kajakon.

Talán a második csorgás lehetett, amikor a tegnapi halat adó zöldes McRubberre odavert valami. Határozott, erős eltéveszthetetlen ütés, amit reflexszerű bevágás követett. Nem volt idő gondolkodni, verseny van, fogni kell a halat. És akkor olyan történt, amit sohasem fogok elfelejteni. A csuka egy hirtelen kiugrással beugrott a kajakba, fordult kettőt, aztán visszaugrott a vízbe.

Mivel a hátsó kamera nem ment, ezért csak a rémült ábrázatomból látszik, hogy gyakorlatilag betojtam! Egy több, mint 80 centis csuka, szájában a két hármas horoggal patkolt gumival vergődik a kajakom tetején. Hát ez nem volt semmi. Villámgyors imám meghallgattatott, és a csuka visszaugrott a vízbe. Aztán Fortuna segítségével, a szombati nap első, és mint utóbb kiderült, számomra a túra legnagyobb csukája a merítőben landolt.

Az izgalomtól remegve tettem a mérőcsőbe. 84cm. Alig egy órával a verseny kezdete után.

Miután visszaengedtem újra az evezőé lett a főszerep, mert az erős szélben elsodródtam az ígéretes pályától, miközben a hallal bíbelődtem. A következő két óra eseménytelenül telt. Mármint a kapásokat tekintve, ugyanis folyamatos fizikai terhelés alatt voltunk. Viharos szembeszélben eveztem, majd miközben csorogtam vissza, a közel 100grammos gumikat dobáltam folyamatosan. Gyakorlatilag megállás nélkül terheltük magunkat. Aztán egyszer csak.....

Kapás!!!! Itt a második!!!!!!

Egy kicsit kisebb, mint az előző. 75cm. A hátsó hármashorog akadt meg a szájában.

Azért ezt a képet nem volt egyszerű összehozni, ugyanis ez a "dög" mielőtt sikerült volna lefotóznom, úgy döntött, hogy bemutatja akrobata tudását, és a mérőcsőből egy laza "csukaharával" kiugrott.

Aztán ha már elkezdte, nem is akarta befejezni. Már a fél teste kint volt a kajakból, mikor egy pillanatra lenyugodott, és vissza tudtam húzni.

De a végére a hal is és én is lenyugodtunk, és a fotó is elkészülhetett a habos fejű csukáról.

Közeledett a délidő, de az éhség csak az egyik és nem is a legerősebb érzés volt, mely a partra irányított. Ráadásul még halmazati tényként el is fáradtam! Szóval kieveztem a partra. Ez a komoly hátszélben egész gyorsan ment:)

Egy gyors hideg ebédet és egy sört magamba gyűrve szusszantam egyet, és 13 óra magasságában újra nekiveselkedtem a viharos Boddennnek. Délután 3 óráig még egy rávágást sikerült kicsikarnom, de ennél többre nem futotta. Fizikailag gyakorlatilag lemerültem, és a vége előtt egy órával parta eveztem. Beregisztráltam a fogott halak képeit, majd felkészültünk az esti grillpartira és a tombolahúzásra.

A német Jackson csapat tagja Hendrik hatalmas rutinnal sütötte a Bratwurst-ot, a tárcsán pedig megállás nélkül készültek a tarják.

Gergő kezében pedig mindig volt +1 üveg hideg sör! :))

Amúgy nem csoda, hogy egy ilyen kemény nap után, mint a sáskák, estünk neki a kalóriák pótlásának.

Közben ismerkedtünk, beszélgettünk úgy international mindenkivel.

A tombolánál is jeleskedtünk, bár itt elsősorban a szerencse pártolt mellénk, ugyanis Gergő neve elsőként került elő a kalappból így elvihette a 100.000Ft-os Lowrance radart, míg én egy Shimano Stradic orsóval lettem gazdagabb. De tulajdonképpen senki sem távozott üres kézzel, a szponzoroknak hála.

Kai Raebiger, a német Jackson csapat oszlopos tagja nem csak a tombola levezetésében jeleskedett, hanem kíváló érzékkel lépett bele a legtöbb fotóba is. Ettől függetlenül is elindult a verseny második napja, sima vízzel, és szűnni nem akaró esővel körítve.

A vasárnapi start pillanata.

A tervünk az volt, hogy vasárnap is a korábban halat adó területen kezdünk, és a tegnapi napon is halat adó 1,5-2 méteres vizeket horgásszuk. Ezt is tettem, és ezen a napon nem is fogtam semmit.

A szombati szélvihar ugyanis betolta a sós tengervizet a boddeni öbölbe. A sós víz nehezebb az édes víznél, így az összegyűlt, koncentrálódott a mélyebb vízrétegekben, ahonnét a csukák fejvesztve menekültek a sekély, partszéli édesvízű területekre.

Ha ezt az információt reggel 8-kor megkapjuk, mi sem a mélyebb vízeket erőltettük volna! Délután 4 órakor már csak egy alig hallható (inkább nem is írom ki) hagyta el a számat, miután ezt megtudtuk. Nekünk laikusoknak csak az tűnt fel, hogy 10 cm-rel magasabb a víz szombathoz képest. De hát verseny volt, nyilván nem kötöttek az orrunkra mindent. Ettől függetlenül Gergő behúzott egy 80cm-es csukát és egy majdnem 30cm-es sügeret vasárnap, szóval a Magyar csapat nem maradt hal nélkül.

Gergő csukája a szakadó esőből.

Öröm az ürömben, hogy a nagy csukák nem voltak étvágyuknál, így vasárnap a legnagyobb csuka egy 87cm-es volt, így én összességében a 3. legnagyobb csukával zártam a versenyt. 

A győztes Jens Jürgens lett, aki még szombaton fogta ki ezt a gyönyörű, kereken 100cm hosszú csukeszt. Itt a Meterhecht!

Mi ezen a túrán egy számunkra igen kedves fajból mértük a legtöbbet: Bierhecht!

A Magyar különítmény: Peti, Gergő, Laci és jómagam.

Az eredményhirdetést követően még ettünk egy kis sült kolbászt, amit szintén a szervezők biztosítottak, majd búcsút vettünk a régi-új ismerősőktől és este 6 óra magasságában elindultunk hazafelé.

Köszönet a szervezőknek ezért a hihetetlen jó hangulatú rendezvényért. Az világossá vált, hogy a Boddenen sincs mindig csukából a kerítés. Küzdelmes peca volt, ahol az időjárás mindent elkövetett, hogy ne nagyon böködjük össze a csukák száját. Egy ismeretlen vízen, neves nemzetközi mezőnyben sikerült tisztességgel, becsülettel helyt állni. Sokat tanultam, és sok jó embert ismertem meg, akik mindig tisztelettel beszéltek és bántak a hallal. Büszke vagyok magunkra, és megígérhetem, hogy a II. Jackson BoddenBash találkozónak is lesz magyar résztvevője. Én biztosan ott leszek!